Miért került Mexikó(város) a feketelistámra….

2 anya, 3 gyerek a világ másik felére...

4 és fél hét apa nélküli időszak után elérkezett az utazásunk időpontja. Nyilván volt bennem egy kis félsz, hiszen a világ másik felére repülni két kicsivel (plusz barátnőm és a kisgyereke, így összesen 3 kicsivel) gondoltam, hogy nem lesz a legegyszerűbb… Nem tudtam, hogy fognak reagálni a sok várakozásra, a sok-sok órás repülőútra, én mennyire leszek fáradt és, hogy fogom tudni kezelni az ő fáradtságukat… Próbáltam tudatosan készíteni magam rá, hogy minél jobban maradjak nyugodt, hiszen nekik is könnyebb úgy átvészelni a saját kis nehézségeiket, ha én jól reagálok.. A reggeli reptéri procedurák simán mentek, a gépre várakozás is hamar elment és már neki is vágtunk a megszámlálhatatlan órájú útunknak.. Az első majdnem két órás út simán ment, még hatott az újdonság ereje.. a frankfurti átszállásunknál sem volt semmi zökkenő, szerencsére rövid átszállási időnk volt, hamar elment és már szállhattunk is fel a 12 órás útra, ami a fejemben nagyon-nagyon hosszúnak tűnt és el sem tudtam képzeni, hogy mit fogunk ennyi időn át a gyerekekkel csinálni, bár abban bíztam, hogy pár óra alvás legalább a gyerekeknek lesz… A kicsi 2x is aludt, a nagyobb csak 1x, bár ezt egy kis harc előzte meg, mert egyáltalán nem akart aludni, pedig láttam rajta, hogy már hulla fáradt.. Az otthoni idő szerint ekkor este 8 volt, és reggel 5 óta fent volt, de annyira nem akart lemaradni semmiről, hogy nem engedte meg magának, hogy eldőljön és aludjon egy kicsit… Szóval egy rövidebb "vita" és sírás után végül sikerült rávennem, hogy két ülésen feküdjön el, próbáljon meg aludni, ekkor a kicsi már második alvását tolta rajtam.. Pár órát aludtak, és egy kicsit talán én is, bár azt pontosan nem tudom mennyit sikerült, mert rajtam a kisebbel őszintén nehéz volt kicsit is kényelembe helyezni magam, hogy ne törjön ki valamim… Ébredésük után még hátra volt egy-két óránk, de kajálással, mesenézéssel (nálunk valójában a nagy nézhet csak mesét, azt is csak hétvégén, amíg a kicsi a délutáni alvását tölti, de nem voltak illúzióim, hogy ezen az úton a kicsi is bele-bele néz majd a mesékbe..elengedtem.. fontosabb volt, hogy nyugi legyen, mint az, hogy most ezen az úton néz-e mesét vagy nem, mikor a hétköznapok folyamán abszolút nem…) A leszállásnál az ablakon kinézve furcsálltam, hogy olyan porosnak, ködösnek tűnik a levegő, naplemente is volt, kicsit esett is, nem tulajdonítottam neki nagyobb jelentőséget.. Leszállás után első dolgunk a bőröndök megszerzése volt, majd a szállásunk megtalálása, hiszen itt Mexikóvárosban előre tudtuk, hogy el kell töltenünk egy éjszakát, és másnap folytathatjuk az útunkat tovább… A szállás elfoglalása után már annyira fáradtak voltunk, hogy a netet is csak addig használtam, amíg megírtam, hogy minden ok, fáradtak vagyunk, alszunk… Így mivel valójában már több, mint 15 órája nem neteztem nem tudtam, (és a gépen vagy a reptéren sem tájékoztattak minket arról, )hogy a mexikói Popocatépetl vulkán mocorogni kezdett… Sőt pontosan nem is emlékszem arra sem már, hogy később hogy tudtuk meg reggel, talán valamelyikünk párja írta, de annyira fáradt voltam (az éjszakánk rengeteg keléssel telt), hogy már erre pontosan nem emlékszem.. Csak arra koncentráltunk, hogy a nagy út és az éjszakázás után végre csak másfél órás repülés választ el minket, amit már, ha kell féllábon is kibírunk, hogy újra egyesüljenek kis családjaink… A reptérre időben érkeztünk, reggel 8kor már kint voltunk a gépünk 10:40kor indult VOLNA! Ugyanis a bőröndök leadása, a securitys irtó fárasztó mizéria ( minden folyékony – mivel egy jó kis kötőhártyagyulladással vágtunk neki az útnak gyógyszer is volt nálam bőven, a kis gyümölcspürék mellett, minden elektromos, gyerekek ki, ikerbabakocsi össze majd ugyanúgy vissza minden) után az induláshoz érkezve nem láttam kiírva a gépünket, csak annyit, hogy az összes kijelzőn lévő gép mellett a "delayed" felirat villog… Így az infopulthoz vettem az irányt, ahol közölték, hogy a gépünk nem 10:40kor, hanem 13:00kor fog indulni… Itt vettem egy nagy levegőt, fogalmam sem volt, hogy fogjuk elszórakoztatni még bő 4 órán keresztül a gyerekeket… de oké, itt vagyunk a finishben… lenyomjuk ezt is… dél körül kiírták azt is végre, hogy honnan fog indulni a gépünk, mivel pont annál a kapunál ültünk, így tovább figyeltük az eseményeket… de a táblán még mindig a késik felirat villogott, most már a mi gépünk mellett is… Hamarosan világossá vált, hogy 13:00-kor biztos nem fogunk elindulni, hiszen a boarding nem kezdődött el… eltelt egy óra, még egy… csak annyit mondtak, hogy nem tudják, mikor fog elindulni… nem tudják… ott álltunk, ültünk, már szenvedtünk 3 kicsivel a sorban, akik már szintén vesztették el a türelmüket, de a helyzethez képest mindenki nagyon ügyes volt…

Nagyon rossz volt a bizonytalanság, hogy nem tudjuk még mennyit kell várnunk, mikor indulhatunk el végre és lesz vége ennek a reptéren "szenvedésnek"… Közben a párjaink az úticélunkon vártak minket, ahonnan még amúgy egy bő 3 órás autóút várt ránk már közösen, a végleges helyszínünkig… A repülőnk még mindig nem indult… Egyszer a pilóta is megjelent, aminek mindenki nagyon örült, azt gondolván, hogy hamarosan indulni fogunk, de aztán be kellett látnunk, hogy nem így van… délután 16:00 után valamikor.. a telefonom már rég lemerült, úgyhogy fogalmam sincs pontosan mikor újra mindenki felpattant, mintha indulhatnánk( a telefonomat előtte 2 perccel dugtam fel a töltőre, hogy legalább azt meg tudjam írni a páromnak, hogy elindultunk.. ám lehúzni már nem tudtam, mert valaki elvitte… itt tört el először a mécses, nem hittem el, hogy ennyi szívás után még a telefonomat is elviszik, de aztán már ott tartottam, hogy mindegy… nem érdekel már ez sem menjünk… ) ám nem azt közölték velünk, hogy beszállhatunk, hanem, hogy a járatunkat törölték… reggel 8 óta a reptéren 3 kicsivel várakozás után délután 16:00 után közöltlék, hogy nem mehetünk.. itt már elvesztettem minden addigi türelmemet, kitartásomat és nagyon sírtam… Fogalmam sem volt, hogyan tovább, hiszen csak annyit mondtak, hogy ha átfoglaljuk a jegyünket is, akkor is max 2 napon belül valamikor majd elindulhatunk (közben a fiúknak telefonon azt mondták, hogy 2 napon belül semelyik járatra nem tudnak helyet biztosítani) így annyira tehetetlennek éreztem magam, hogy hogyan tovább, mit csinálunk a gyerekekkel.. még egymagunk elcsöveztünk volna a reptéren is ennyi időt, de a gyerekekkel nem lehet ezt megtenni… Így a párjaink nekivágtak egy 10 órás autóútnak a várakozási helyükről Mexikóvárosba, hogy értünk jöjjenek, hiszen bizonytalan napig nem tudtunk volna elrepülni… És itt jön a másik csattanó.. a hotelben, ahol előző este szálltunk meg nem volt szállás, sőt, a legtöbb hotelben nem volt már, ami a reptérnél van, hiszen annyi járatot töröltek, hogy mindegyik fullon volt.. A fiúk vezetés közben szállást próbáltak intézni nekünk, illetve az ittkint dolgozó stáb is, minden erővel azon volt, hogy találjanak nekünk valamit.. A töröltjáratos bőröndöknél kilométeres sor állt, ahova nem tudtunk beállni a gyerekekkel, hiszen mindegyik hulla fáradt volt már, ezért hogy legalább együnk felmentünk az előző esti hotelhez, hogy kitaláljuk hogyan tovább.. Itt sem volt szállás, nem lehetett előző foglalás nélkül szobát találni… Vacsora közben jött az üzenet, hogy egy másik reptéri szállodába sikerült, így felpakoltuk a gyerekeket, újra nekivágtunk a bőröndök visszaszerzésének, ahol bár a sor lement, újabb securityn kellett végigmenni, amihez őszintén abszolút nem volt már kedvem, de hát… A barátnőm bőröndje meglett, az enyém nem… Ezen már én sem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek… Ám nem sok idő múlva szerencsére az enyém is megérkezett, így nem kellett még elveszett bőrönd után is intézkedni… Elindultunk a másik terminálba, hiszen a szállásunk arra volt, 3 gyerek, két babakocsi, amiből az egyik iker, így sok helyre be sem fért… 2 nagy bőrönd.. 2 anya… Mexikóvárosban a reptéren vonat közlekedik egyik terminálból a másikba, így időbe és energiába is telt átérni, megtalálni a hotelt, vagyis a hotelhez vezető kijáratot, ahol a hotel emberei közölték, hogy fél órát kell várnunk, de azt nem tudták elmagyarázni mire, hiszen egy kukkot nem beszél itt senki angolul… valahogy kézzel lábbal elmagyaráztattam a 8 évesnek tűnő fiúval, hogy transzferre várunk-e, mint kiderült igen.. Mire a transzfer megérkezett barátnőm kisfia már a kezében aludt… A hotel autóval kb 7 percre volt, nem nagy távolság, viszont a check-in-nél nagy sor.. türelem kevesebb.. végre a sorra kerülésünk után közölték velünk, hogy ezeken a számokon nincs foglalásunk… Csak foglalási számot kaptunk a fiúktól, emailt nem, ami a foglalásról szólt, épp úton voltak, így is csoda, hogy bármit intéztek nekünk… Mondták, hogy bocsi, de itt nincs üres szoba, ha nincs foglalásunk… Közben a stábból egy spanyolul beszélő lánnyal telefonon tartottuk a kapcsolatot, aki próbálta elmagyarázni a recepciósnak, hogy mi ide foglaltunk és tutira és kell, hogy legyen szállásunk… nem volt… Hosszas tanakodás után mondták, hogy egy másik hoteljükben tudnak két szobát, amihez szintén kocsiba kell szállnunk minden cókmókunkkal, hulla fáradt/alvó gyerekekkel… Úgy éreztem, hogy már sem lelki, sem fizikai erőm nincs megmozdulni sem, de mondtam, hogy oké, legyen, de addig nem indulunk, amíg papírt nem adnak róla, hogy ott van a szállás, biztos, hiszen potyára megint nem mehetünk… még hosszas várakozás után, közölték, hogy fel tudnak ajánlani itt egy szobát mindannyiunknak, vagy a másik helyen kettőt.. mivel barátnőm gyereke már aludt, az enyémek még nem, így az egy szoba nekik nem volt ideális, nehogy az alvó gyerek felkeljen, ezért a kettő másikat választottuk.. megint egy csomó idő telt el, már este 9 elmúlt, amikor is végül közölték velünk, hogy oké, maradhatunk, van két szobájuk… Hogy honnan került elő az a két szoba, fogalmam sincs, csak annyit kérdeztem hol kell aláírni, hogy mehessünk már végre, letehessem aludni az egész nap szívó gyerekeimet… Közben a fiúk csak vezettek, vezettek… reggel 10re érkeztek hozzánk, 10 óra út, és némi rendőri szivatás, és mexikóvárosi reggeli dugó után.. hullafáradtan… Mivel képtelenek lettek volna 0 alvással szintén 10 órát vezetni, így két óra alvás után, délben nekivágtunk a várt 10 órás autóútunknak… amiről fogalmam sem volt, hogy fogjuk a gyerekekkel abszolválni .. (2 kocsival érkeztek, így a párjainknak sem volt opció, hogy váltják egymást, végig kellett vezetniük) Az úton összesen 3x álltunk meg, egyszer ebédelni, a többi mosdóügyek illetve kicsi megmozgatás volt, tehát nem időztünk sokat.. Az út nagy részét hátul a két gyerekülés között töltöttem, ahová a vállam sem fért be, így valami lehetetlen pózban ültem, közben, ha a kisfiam aludt tartottam a fejét, mert a gyerekülése annyira sz*r volt, hogy folyton előre billent a feje… ha pedig épp tudtam, előre másztam kinyújtani a lábaimat… Az utat, amúgy a gyerekek a helyzethez képest nagyon ügyesen végigtolták, ám az utolsó 3 órában ( az út, mint kiderült nem 10, hanem 13 órás…) álmukból sírtak fel, annyira fáradtak voltak, illetve már nekik is kényelmetlen lehetett ilyen hülye pózokban aludni… Csak mentünk és mentünk, már korom sötét volt, csak mentünk.. már mi is szívünk szerint sírtunk volna… Mire 13 óra után éjjel 1re a célállomásra értünk, én már 22 órája nem aludtam, a párom pedig 24-et vezetett mondjuk 27 óra alatt… Nem kívánom senkinek ezt a tortúrát.. Persze tudom, vannak rosszabb dolgok is az életben… de tényleg iszonyat nehéz volt ezt "épésszel", kicsi gyerekekkel végigtolni… De végül itt vagyunk, együtt vagyunk, szerencsére mindenkivel minden rendben (bár persze olyan vörös szemekkel toltam mindezt végig a kötőhártyagyulladás miatt – mert persze nekem is az lett közben - hogy szörnyű, de persze ez már csak mellékes), de Mexikó felkerült a feketelistámra, egy ideig (talán soha) nem szeretnék még egyszer még csak a közelébe sem jönni…

Úgyhogy kalandosnak hitt útunk még annál is "kalandosabbra" sikerült, de bízom benne, hogy összességében egy jó "nyaralás" zárhatunk majd, és mindez már csak egy "jó" sztori marad, amit még az unokáinknak is mesélhetünk majd…